4. rész

Kedves Olvasóim! 

Betegen, fáradtan, bágyadtan, szomorúan, de átolvastam a negyedik részt és úgy döntöttem, hogy felteszem. Megérdemlitek, mivel olyan sok pozitív kritikát és az olvasóimtól annyi támogatást kapok nap, s mint nap, hogy legszívesebben minden nap tennék fel részt. Ez lett az eddigi legrosszabb rész, de sajnálom nem tudok jelen pillanatban jobbat. Sajnálom, tényleg!
Örülök, hogy a statisztikai adatok egyre nagyobbak és a blog átlépte a 4,300 megtekintést és átlagban napi több, mint 100szor nézitek már meg.. hihetetlen. A rendszeres olvasóim száma 48(!!!) jééézusom még sose volt ennyi, köszönöm. Megcsináljuk együtt az ötvenet?:3 Na jó nem vagyok telhetetlen. Itt a negyedik rész, amit személy szerint végig bőgtem, remélem, hogy Ti nem fogtok sírni rajta. :( Facebook csoportba várlak titeket szeretettel :) (LINK) Kellemes olvasást és további szép napot! :) 

ÖLEL TITEKET, Zsuu .xx

4. rész

Uncover

Hideg, esős és sírással teli napnak nevezném ezt a 24 órát. Miután Liam meghallotta mit mondtam, Niall megragadta a karomat és áthozott a saját szobámba. Azóta itt ülök az ablakpárkányon és nézem, ahogy az esőcseppek egyre jobban uralom alá veszik Adelaidet. Sose gondoltam volna, hogy itt Ausztráliában fogok bujkálni a volt barátom elől és az összes embertől félni, aki csak bekopog hozzám. Félelmetes, de mégis hozzászoktam ehhez az érzéshez. Az egyedül léthez. Mióta Liammel szakítottunk minden este ezt érzem és ez most nincs máshogy. A tudat belülről mardossa lelkem, hogy hogyan engedhettem el Őt. Akinek neve a mai napig a szívembe van vésve és én, mint a legnagyobb féltet kincsemet, őrzöm. Igen, magamban őrzöm. És hogy mit? Azt a két évet, ami mosolygást és gátlástalan szerelmet tartalmazott. Ahol nem gondoltam még egy könnycseppre sem. Ahol minden jó volt, oly’ szép rózsaszín, mint a mesékben.

Körülbelül dél körül táj lehet. Valaki csönget. Megvonom vállam és a bő pulcsimat az ujjaimra húzom, mivel fázni kezdek.  Telefonom a párkány másik végén rezegni kezd. Nagy levegőt fújok ki és gondolatban elküldöm meleg éghajlatra azt, aki megzavarja az önsajnálatommal teli perceimet. Számomra ez a boldogság, ha sírhatok. Nekem. A lúzernak ebben a történetben.

- Igen tessék, Danielle Peazer – mondom nyugtalanul, mivel a szám, amiről hívtak ismeretlen volt számomra. Talán a boldogság hív fel, leteszi, majd levakarhatatlan mosoly ül ki arcomra.

- Engedj be – hangja megrebegteti a szívem és rájöttem, hogy nem a boldogság hív. Hanem Liam.

Nyugodt léptekkel, mégis sietősen kezdek az ajtó fele sétálni. Nem gondolkozok azon, hogy mi lesz ezután, vagy, hogy miért jött ide. Csak arra tudok most koncentrálni, hogy mosolyogjak, és ne essek el a saját lábamba. A kilincset megragadva, kinyitom az ajtót. Ott állt. Ő. A nagy betűs Ő. Ruhája rátapadt testére, haja a tökéletesen felzselézett forma helyett most arcára simult. De még így is gyönyörű volt.

- Bejöhetek? – kérdezi kiskutya szemekkel és nem tudok megszólalni. Helyette kicsit arébb állok és hagyom, hogy előttem besétáljon. Becsukom az ajtót és követem utána.

- Menj be a fürdőbe és vedd le a ruháid – mosolygok rá, mire nagyok szemei. Meglepődik. Ezek után is kedves vagyok vele. Mi véletlen, ha az ember szerelmes. – Ne hogy komolyabb betegséged legyen.

Bólint és miután becsukja a fürdőszoba ajtót, mocskos dolgok jutnak eszembe. Nem, nem a koszos zokniai, hanem az, hogy kidolgozott teste még mindig olyan fitt, mint régen? Hasa vajon még mindig olyan kemény, mint mikor még én adtam rá „gyógy puszikat”? Nem fogom megtudni soha többé. Megrázom a fejemet és visszaülök a párkányba. Az emberek még mindig rohannak, csak most újsággal vagy esernyővel a fejük felett. Legszívesebben olyan lassan végigsétálnék most egy réten, ahol minden gondom elszáll.. de nem tehetem meg. A fürdőszoba ajtó nyikorgása jelzi, hogy Liam végzett. Fejemmel a fiú irányába fordulok és utólag bár ne tettem volna. Egy törölközőt tekert csak hanyagul a dereka köré. A hasa. A karjai. A lábai. Danielle ne bámuld!

- Hogy hogy ide jöttél? – kérdezem és alsó ajkamba harapok. Kicsit kínos, hogy én bámulom őt, ahogy nyomin ott áll a szoba közepén. Felállok és szekrény felé veszem az irányt. Miközben ő megszólal, egy köntöst keresek neki.

- A fiúk elmentek focizni valami zárt stadionba, de én meg Sophiát vártam a reptéren, aztán felhívott, hogy majd holnap után jön csak a koncertre, szóval amint megtudtam, hogy itt Adelaideben egyedül leszek, Soph nélkül, egyből jöttem haza. Aztán a taxi dugóba keveredett és négy utcát lesétáltam – mondja és a mondanivalója végén kezébe nyomok egy pihe, puha köntöst, amit a szálloda tett az egyik ágyra a takarításnál. – Köszi.

- Te nem vagy normális – mondom és nevetni kezdünk. Leülünk szinte egyszerre az ablakpárkányba, majd kezembe tettem a telefonom és megszólaltam. – Egy perc és jövök.

Gyorsan kisiettem a szobából, majd a liftet vártam, hogy megérkezzen. Miután beszállok, megnyomom a földszintet és a bár fele sietek. Kikérek két forró csokit és miután megkapok, rohanok fel velük. A két bögre vészesen mozog a kezemben, de mikor beérek a szobámba, egyből Liam tenyerébe nyomom az egyiket. Mosolyogni kezd. Belekortyol a forró italba és lenyeli.

- Tudod, Te se vagy normális – mondja nemes egyszerűséggel. Egymás szemébe nézünk, majd Liam kinéz az ablakon. Én nem tudom levenni róla a szemem. Nem tudom, képtelen vagyok rá. – Iderepülsz Adelaidebe, majd mikor ideérek az első nap azt hallom, hogy ribanc a barátnőm. Mi ez, ha nem normáltalanság? – nevetett miközben mondja és igazat adok neki.

- Jó, de… - megszakítja azt, amit mondani akarok.

- Ne. Danielle – szemembe nézz. A hideg kirázz ettől a nézéstől. Érzéssel teli és a szenvedély kezd felcsillanni benne. – Mindig is utáltam benned, hogy kifogásokat keresel és másra fogod. Te is lehetsz hibás – 1:0 Liamnek. Ez rendesen a szívembe talált. Köszönöm, jól esett! De a fájdalom, csak megerősít engem időközben.

- Tudod mit utáltam benned mindig is? – szinte súgom a szavakat és torkom megremeg. Nem akarom kimondani. De ki kell. Hagyj tudja csak, hogy micsoda önző ember! – Hogy nem figyeltél rám, úgy ahogyan most sem – Liam keze ökölbe szorult. – Egy nagyképű ember vagy – ezt én mondtam?! Igen, ami a szívemen, a számon-alapon. Megérdemli.

- Ha már itt tartunk, benned is van mit utálni – mondja és feláll idegességében. Hangja remegett, csakúgy, mint az enyém. – Például azt, hogy – nagyot nyel. Én is felállok a párkányról és végre annyi bátorságom, hogy szemtől szembe álljak vele. Térdem kicsit megrogy, de a gyomrom lüktetése se a legjobb. A hányinger kerülget ettől a feszült helyzettől. – Az, hogy túl tökéletes vagy hozzám.

Állam a padlót súrolja. Boldog, de mégis szomorú lettem. Arca közelített felém és végül ajkait az enyéimre nyomta. Mohón falt, de mégis gyengéden. Kezei felfedező útra indultak testemen, majd térdem hajlatánál felemelt és az ágyra tett. Úgy bánt velem, akár egy porcelánbabával. Belemosolyogtam a csókunkba, majd a vállamat kezdte rázni.

- DANIELLE KELJÉL FEL – kiáltotta Eleanor és én könnyekkel a szememben szaladtam a fürdő felé. Minden csak álom volt, egy meg nem valósult illúzió. Mától többet nem alszok délután.